Quarto Penna: Visionem Mendacem - Téves látomás

Tyűha... Mindig elámulok, mikor meglátom azt a bűvös 41-es számot ott bal oldalt. Tudom, biztos unjátok már a "királyok vagytok!" meg a "köszönöm!"-özést, de tényleg nem tudom hogy kifejezni magam:D Na, viszont most már térjünk át a történetre. Telóról írtam ezért elnézéseteket kérem, mert nincs normális 'õ' meg 'û' betûm... meg a duma is sok. Bocsi, srácok >< De ennek ellenére, remélem, jót fogtok olvasni:D:3

A puha ágy elnyelte fáradt testüket és álomba ringatta őket.

 Danténak álmai voltak. Álmok melyekben újra és újra átélte a ma estét, csak abban még a különleges vágyait is megkockáztatta teljesíteni.
 Reggel, mikor kinyitotta szemeit, rég nem látott napsugarak csapták meg orcáját. A szállás legfelső emeleti szobája lehetővé tette ezt a hajdanában elfeledett érzést. Majd elkergetve a látszatot, behunyta szemhéjját, hogy vissza szenderedhessen a bőszen kergetett álmok mezejére, ám kis idő után egy női hang ébresztette, mely meglepően hasonlított a tegnap késő délutáni lányéra.
 – Ébresztő álomszuszék! – kacagott bele fülébe melengető lehellettel.
 A fiú lassan kinyitotta csillogó szempárját, majd meglepettségében akkorát rándult, hogy beleverte fejét az ágytámlába. Hirtelen belehasításból irdatlan fájdalmat okozott, de az elképedt arcát még mindig próbálta tartani. Tapogatta koponyája tetejét, s egy kis púpot vélt felfedezni rajta. Egy pillanatra elkalandozott, miközben bámult a vele szemben elhelyezkedő lányra.
 – De én nem veled fekü... Várjunk – szakította félbe magát. – Ki vagy te?
 Dante szúrósan, mégis kíváncsian bámulta tovább az alakot, most már válaszra várva.
 – Milyen udvariatlan dolog! Még a nevem sem bírtad megjegyezni, pedig annyit súgtad tegnap éjjel a fülembe... Mellesleg neked ez volt az első? Mondd, hogy igen! Szeretném hallani, hogy én lehettem az első! - ujjongott a lány. Közben a nyitott ablakokon beszökött levegő megcirógatta a dísznövények műanyag leveleit, és kifújta az asztalra helyezett légfrissítőben kóborló illatcseppek hadát. Hangulatot varázsolhatott volna a szobába, de a benne éjszakázó nem evilági lényeket egy kissé sem hatotta meg a levendula lágy- és a fekete tea szúrós illatának harmóniája.
 Dante még most is értetlen tekintettel méregette az előtte fekvő nőt. Hol a takarón át is jól kivehető alakját nézegette, hol pedig visszatért a furcsábbnál-furcsább gondolatok földjére.
 – Mi? Még mindig fogalmam sincs, hogy ki vagy, sajnálom.
 – Nem igaz, hogy a szádba kell rágnom... Marilyn. Marilyn vagyok. Bár, ha ez jobban megmaradt, Miko. Tudod, a kék hajú kiscsaj tegnap az előtérből – dobott neki gyengéden egy párnát, majd elmosolyodott. – Szóval most te válaszolj nekem!
 Dante hátára fordult, aztán minkét kezét arcára temette s motyogni kezdett ujjai által nyújtott rejteke mögül.
 – Tehát nem azzal feküdtem le, mint akivel hittem? – kérdezte magától. – Hogy tudtam ezt megcsinálni? Megvakultam, vagy mi?
 – Hogy érted, hogy, akivel hitted? Nem is fogtad fel, hogy velem vagy? Ez nem jó...
 – Sajnálom, de teljesen más személynek hittelek...
 Ekkor Miko szomorkás tekintete homályba merült, és kis pír alatt visszatért a normális arckifejezése.
 – Eszembe jutott valami fontos ezzel a dologgal kapcsolatban... Tudod... – emelte szájához a takarót, majd hangja egyre halkulni kezdett. – amíg a váróban aludtál, beadtam valamit. Sajnálom! – ült fel váratlanul, s meghajolt Dante előtt.
 Ő is helyet változtatott, így már megint szemben lehettek egymással. Két kezével megszorította Mary vállait.
 – Mit etettél meg velem? – A szélsebes mozgás miatt a pokróc lecsúszott Dante felső testéről, így kilátszottak a jól észrevehető - úgynevezett - kockák a hasán. Erre a lány huncut vigyorral pásztázta tovább a fiút.
 – El is felejtettem, milyen kidolgozott tested van. Bár abból ítélve, milyen jó voltál, gondolhattam volna, hogy jársz gyúrni – nézett végig rajta, miközben majd' felfalta kéjelgő szemeivel.
 Mikor Dante hátat fordított a lánynak, hogy a padlóra hajított ruháit bőszen szedegedhesse, sebtében egy sikoly hangzott fel mögüle. Nem tudta mire vélni, ám mikor visszafordult, Miko meg sem várta, hogy rákérdezhessen.
 – Úr Isten, milyen tetkód van! – üvöltözte örömtelin. – Én is szeretnék ilyet!
 – Ez nem tetoválás... ilyen jel minden farkason van.
A lány csak hallgatott, mintha meglepődött volna. Pedig egy ilyen este után igazán megjegyezhette volna, hogy a partnere nem evilági.
– Tényleg sajnálom – sóhajtott megbánóan Dante. – Biztos nagy fájdalmat okoztam. Tudod, én csak ehhez értek. Hogy... bántsam azokat, akik a közelembe kerülnek...
– Tessék?
– Nézz csak magadra. Csupa harapás nyom vagy, nem vetted észre? – csúsztatta ki száján, miközben még mindig a ruháit kutatta.
Síri csend uralkodott el ismét. A szellő susogása és a szomszédok léptei által hátrahagyott padló recsegés töltötte meg az eddig beszédes kis szobát, majd egy már feledésbe foszlott lény repült be az ablak trehányul behúzott függönyei közt. Csíkos tömzsi alakkal, s csapásoktól rezgő szárnnyal volt felszerelve. A csendben hasította végig a szoba négy sarkát, majd leszállt az asztal szélére, hogy megpihenhessen. Ki tudja, lehet, hogy ő volt az utolsó, az egyetlen. Lehet, hogy soha többet nem lesz alkalma ilyet látni a civilizációnak.
 Noha tovább szállt, a hangszálak is megrezzentek, így ismét a szavak vették át az irányítást.
 Mikor a lány végignézett a testén, érezte, hogy ez most más, mint általában. Most nem azért bámulta magát, hogy dícsérhesse az alakját, hanem, hogy felfedezhesse azokat az apró pötty alakú sebeket magán. Elrettentette a látvány a valóságtól, viszont mikor visszapillantott az elõtte elhelyezkedõ Dantéra az alatta s körülötte szétterülõ pokróc ráncai mentén, minden gondolata visszatért a helyére, megnyugodott és tanulmányozni kezdte a saját tenyerét.
– Akkor most én is farkas leszek? Vagy ez az átalakulósdi is csak egy alaptalan história?
– Nem. Nem az. Ez valóban igaz – helyeselte Dante. – De nyugi, te nem fogsz átváltozni. Mivel csak arra hat a harapás, akinek emberi vér folyik az ereiben – nézett fel Marilynre. – Rólad pedig ez nem mondható el.
 A lány arcvonásai rettegést színleltek, mikor belenézett azokba a mély szemekbe. A tükrükben látta, hogy a mai napot már nem éli túl.
 – Honnan... Honnan veszed? – dadogta.
 – Édes, nem vagyok hülye. Ha valakinek két nagy heg van a hátán, akkor vagy több darabban más-más helyrõl szedték ki a gerinced vagy egy elcseszett Angyallal van dolgom. És az elsõ állításom feltehetõen hamis, hisz itt beszélgetek az élõ és viruló Marilynnel, ergo maradt a második. Vagy rosszul mondom, kisasszony?
 Marilyn félelmét mutató arcmimika helyére földbe tipró és lenézõ összhatás került.
– És most mi lesz? Megölsz, ó Hatalmas Vadász Úraság? – emelte homlokához drámaian tenyerét, ezzel hátradöntötte fejét, majd látván, hogy a játék semmire való, visszaegyenesedett. – Amúgy meg, ha meg is ölsz, azt kurvára leszarom. Úgyis ócska életem van.
 Dante szótlanul ült, majd egy halk kacagást elejtett s elfordította fejét, hogy még véletlen se találkozzon össze a tekintetük. Végül a kezdeti kuncogás hangos röhögésbe torkollott.
 – Mi olyan vicces? – kérdezte mogorván Marilyn.
 – Semmi, csak – törölte le a könnyeket egy visszafogott nevetés mellett. – hány éves is vagy?
 – Tízenhat, de ez most miért fontos?
 – Csak, mert olyan negatív a világról alkotott képed, mint egy lázadó tízenkét évesnek – itt már javában halkult a kacagás, de még elmorzsolt egy pár könny cseppet a szeme alatt.
 Mikónak még életében nem volt olyan lesulytó a tekintete.
 – Visszatérve a tárgyra... nem. Nem öllek meg. Te más vagy, mint a többi Angyal, hiszen már rég meggyilkolhattál volna, de nem tetted. Na meg aztán - vett vissza hangjából és belebújt a felsõjébe. – egész jó voltál az ágyban.
 Halk szuszogások, aztán egy sóhajból kinõtt kérdés töri fel a jégként leírható csendet.
 – Komolyan? – üvöltött izgatottan. – Eddy, hallod? – rontott ki a takaró alól, majd az asztal melletti kis fiókokhoz rohant.
 – Mi? Ki az az Eddy? És a szobában van? Mióta van itt? Látott minket?
 – Ne ess már pánikba! - mondta, majd elfordult a komodtól és karjait egyenesen tartva maga elé emelte. – Õ Eddy, a plüss nyuszim, látod?
 – Te jó ég... – tapasztotta arcára kezét a fiú. – És miért volt pont felénk fordítva?
 – Hát õ csak egy kicsit nézni szeretett volna minket... – tartotta szeme elé a plüsst. – Ugye, Eddy?
 Ahogy belenézett csillogó gomb szemeibe, mintha egy látomásba szippantotta volna be õt. Látta magát a sötétben. Köd volt és esett az esõ. Egy pocsolya közepén játszott a kis Miko, teljesen ártatlanul. Egy hajót tologatott a víz tükrén, néha pedig belenézett, majd elmosolyodott a saját gyermekkori arcán. Aranyosnak találta azokat a kis gödröcskéket, amik a szája sarkánál foglaltak helyet. Tetszett neki, ahogy változtatni tudja a szeme színét; egyszer kék, majd zöld, aztán piros vagy esetleg sárga legyen? Hány éves is lehetett itt? Talán négy?
 Hátulról két kéz ölelte át, Miko csak az alak karján helyezkedõ gyengéd ruhát láthatta, de számára felismerhetõ volt, ahogyan a jelen béli Marilyn is teljességgel biztos volt a hölgy kilétében.
 – Mami! – jajdult fel a kislány.
 Egy mosollyal elhallgatatta a lányt, majd elõhúzott válltáskájából egy játékot. A saját kezeivel csinálta. Rengeteg szeretet volt benne, hiszen Miko volt az egyetlen lánya, akivel törõdni tudott. Mert miután Mikót világra hozta, kiderült, hogy a kismama ikreket várt, ám az egyik még a kezdeti fázisban elhunyt, ez pedig enyhén szólva nem tett jót a méhnek. Ezáltal bármennyire is szeretett volna, nem lehetett több gyereke. Anno annyira sokkolta a hír, hogy két évig egy lakat alatt tartott, sötét szobában zárta el magát az egész világtól és fel is esküdött, hogy ott fog meghalni, de nem tartotta be. Még idő előtt kimerészkedett.
 Oda nyomta a tárgyat a lány nyakához, majd gyengéden körbevitte rajta, így kacagásokat csalt ki a kislányból. Azok a gondtalan nevetések voltak az utolsók, amire boldog emlékként tekinthetnének.
 Villámok. Hatalmas villámok. A környék összes háza lángokban forog, a környék meg sikítozástól remeg.
 Marilynnek már csak homályos emlékek kószálnak a fejében errõl, de arra még tisztán emlékszik, hogyan ölték meg anyját az éppen lázadó Angyalok... Kannibalizmus. A legszebb halál... Õt pedig lerakták egy már leigázott részre, majd befogadta egy pusztulásra méltó család.
 Marilyn még töprengett ezen a plüssel a kezében, addigra Dante már felöltözött, emellett megbizonyosodott róla, hogy egy nem hétköznapi lánnyal van dolga. Persze azért is illik rá ez a jelzõ, mert egy Angyalról van szó, aki nem ragadta meg az alkalmat, hogy megöljön egy Vadászt. Maga mellett kell tudnia, hisz még a segítségére is lehet. Ki tudja, milyen titkokat rejteget a fajtájával kapcsolatban.
 Már mindketten felöltöztek, majd a portán leadva a szoba kulcsát kiindultak a veszélyes külvilágba. Minden olyan szokatlan volt. Nyugodt, csendes... Dante ebbõl csak arra tudott következtetni, hogy valami itt biztosan készülõben van ellenük. Vigyázni kell, mert csapdák tömkelege leselkedhet rájuk.
 – Egy, kettõ, három... – számolta az elõttük lehulló esõcseppeket Miko. Vidám dallamos szövegelése ellenére belül elszomorodott, hiszen benne az esõnek több jelentõsége van, mint a többi emberben. Még akkor is, ha õ nem ember.
 Egy útelágazáshoz kerültek, majd ésszerûen arra az utcára tévedtek, amelyik a legbiztonságosabbnak tûnt, de úgy is tudták, hogy a biztonság szó mára már elvesztette a jelentõségét. Legalábbis az egyikõjük igen.
 A cseppek zaján kívül valami más is beleremegett a levegõbe. Léptek, szárnycsapkodások, esetleg egy ordítás? Minden esetre még messze volt. Bár nem annyira, mint hitték.
 Mikor egy újabb választás elé kerûltek az út irányát illetõen, Dante a nevét hallotta kiszûrõdni az egyik lerombolt sarki házból. Óvatosan oda ment, mert ki ne lenne kíváncsi valakire, aki egy romhalmazban a nevén hívogatja? Nehéz lenne ellenállni. Csendesen tolta be a szétázott fadarabot, amely egykoron ajtóként szolgált, s körülményesen beleszimatolt a légtérbe. Csaknem egy ismerõs szagot vélt felfedezni, ugyan nem tudta beazonosítani, hogy ki a gazdája. Ilyen még nem történt vele. Valoszínûleg csak az öregedéssel járó tünetek. Gondolja ezt tízenkilenc évesen...
 – Dante, tényleg te vagy az? – szól ki az egyik szoba ajtaja mögül az alak.
 – Elya? – hitetlenkedett.
 – Igen! Hogy kerülsz ide?
 – Hát tudod...
 – Én meg Marilyn vagyok! – vágott közbe. – És ti milyen kapcsolatban vagytok egymással, mi?
 – Miko, nyugodj már le – csitította. – éppen keresünk valakit errefelé.
 – Értem. Hát remélem, odataláltok – ölelte át búcsúzás képpen Dantét, aki viszonozta.
 – Hé, kislány! Én feküdtem le vele, az az ölelés nekem jár! – toporzékolt Marilyn. Bár, amikor ilyen gyerekesen viselkedik, inkább a Miko nevet kéne rá használni.
 – Miko, nyugodj már le! Majd te is kapsz, basszus – terelte a szót zavarodottságában, és kisurrantak a fõutcára. – Mi volt ez? Hogy te lefeküd... meg, hogy ezért neked jár az ölelés? Normális vagy?
 Marilyn lelökte magáról Dante szorító kezeit, majd nekiindult az út hátra lévõ részének. Dante tisztábban látta, mint amilyen fehér a hó, hogy ez a lány még sok terhet fog a vállára rakni, nemhogy segítene a cipelésükben. De valamit valamiért, nem?

← →